Amikor csatlakoztunk az éhségmenethez, érezhető volt az a hihetetlenül összekovácsolódott csapat, akiket a szeretet és az egymás értése köt össze. Valami itt alapvetően jó irányban változott. Érzitek? Minden kínlódásunk ellenére itt valami jobb lett. Mi Kaposváron, a védelem megmutatásának a könnyebb, pár napos éhezéses módját választottuk.  Akkor éreztem először, hogy ez valami nagyon jó dolog. Csatlakoztak emberek és ott csak keresztnevek voltak. Semmiféle ide-oda tartozás nem számított. Ott van Esztergom, ahol a polgárok együtt léptek fel az igazukért és védik a polgármesterüket. Jöttek a rendvédelmisek, a nyuggerek, a diákok, a tanárok, mert lassan mindenkit megtámadtak, aki nem a felső vezető réteg embere. Most pedig mindenhonnan volt ott valaki a menetben.  Láttam minden megyéből, rétegből, ellenzéki pártból embereket. Kizárólag keresztnévvel. Tegeződve, értő és támogató környezetben. Felemelő volt. Aki elsírta magát, az a visszatérő hit már-már elfelejtett érzéséből fakadt. Amikor valakit rugdosnak, az szörnyű, de a legszörnyűbb mégis az, ha közben magányos. Ott a menetben, már lehetett azzal viccelni, hogy kit, hányszor rúgtak ki és mennyiből nem tud megélni. Találkoztak a megtaposottak és végre nem szégyellték a megtaposásuk történetét. Felszabadultak. Talán onnan ered ez a szégyen, hogy a mi korosztályunk még azt tanulta, hogy aki kisodródik, az a lumpen réteghez tartozik. Ma már ez nem igaz, de néha elbizonytalanodunk, mert a neveltetést eldobni nehéz, szinte lehetetlen. Most mégis sikerült. Tisztességes jövedelmük ugyan nincs a menetelőknek, de egyenes gerincük igen. Köszönjük menetelők, ti vagytok a nép legnagyobb tanítói. Megtanuljuk mi a szolidaritás és a feltétel nélküli elfogadás, szeretet. Ezért egy icipicit jobb ebben az országban élni. Ez a belső támadás, ez a két éve tartó „össznépi szarkeverés”, megtanít bennünket arra, hogy védjük a legnagyobb értéket: egymást.