MOST. Nem ám másfelé nézni és a csodában meg a TEK-ben, meg az alagutakban reménykedni, mint a MALÉV esetében. Ne akarjatok úgy járni. Ne rihegjetek-röhögjetek zavartan, ne ötleteljetek tovább, kész, vége. Csőd. Le kell játszani az utolsó pillanatokat? Miért? Lebuktatok. Nem értitek mit kéne, meg hogy kéne. Olyanok vagytok, mint az ötéves ovis, aki az apuka irodájában pörög a széken, a párnákkal a feneke alatt eléri az íróasztalt és tud firkálni. Úgy érzi, ő a cégvezető. Oké, van mini nyakkendő, meg sofőr meg minden, de azért ha épeszű, inkább kifut az irodából játszani a kisautójával, amikor jönnek az ügyfelek. Ha viszont valami huzalozási gond van a fejében, marad és nekilát tárgyalni. Egy darabig elnézik neki, hogy keddre már nem emlékszik, hogy kivel és mit tárgyalt hétfőn, de csak egy darabig. Ha tétje is van a dolognak, mert gombfocizás helyett a számlákon pakolászik- immár a céges ovis barátait is bevonva- virtuálisan, mások pénzét összevissza, veszélyes. Eközben a céges hangosbemondót is csak a haverok használják, a régi jeleket az öltözőben visszamenőlegesen újraosztják, az óvó néniket leváltják a szakács nénire és rendeletben rögzítik, hogy csak süti vagy chips legyen és a csapból is kóla folyjék. Habzsi-dőzsi eszetlenül. Ez már nem vicces. Ebbe belehaltak páran, meg menetelnek és éheznek. Na ha eddig elmehetett a dolog, az hiba. Mi is felelősek vagyunk, akik végignéztük. Valaki viszont a seggetekre ver, hamarosan, de nagyon. Most még rendet rakhattok és elhagyhatjátok az irodát. Tudjátok: 1,2, de már 3. Hétfőn felnőttek érkeznek, időben szóltam, csúnya vége lesz, koki és saller és szobafogság is, tv nélkül.
