Klimóné Csongovai Hilda

Ugye ismerős helyzet, amikor felhív bennünket a frissen érettségizett „nem annyira közeli” ismerős, rokon, ismerősnek az ismerőse, hogy van-e rá egy félóránk. Egy „rendkívüli”, „egyszeri”, „a világon egyedülálló” lehetőségről beszélgetne. Én már csak megadóan sóhajtok és tudom persze, hogy nem fogok élni vele, de szegény fiatal ne durva kudarccal kezdje már a felnőtt életét. Hamarosan megjelenik az ez idáig csak gördeszkán vagy biciklin látott fiatal a maga szánalmat keltő márkás öltönyében és diplomata táskájával. Ki is derül, hogy pénzügyi szakember, befektetési tanácsadó. Ehhez elegendő volt neki két nap valamelyik csodás hotelben kő gazdag és sikeres emberekkel. Megtudom, ha egy kicsit is szeretem a családom én is belépek, és csakis azért nem vagyok most is valamelyik szigetvilágon turistaként, mert nem tudtam erről a lehetőségről, amit pillanatok alatt lerajzol nekem.

Közben persze izzad a tenyere, rosszul veszi a levegőt, feszeng az öltönyében és tökéletesen tisztában van vele, hogy ő nem szakember és tudja, hogy tudom, hogy ezt ő is tudja. Kínos. Neki is, nekem is.

Ugyanennyire kínos, amikor látom a csoda autóból zavartan pislogó és a zöld jelzésért imádkozó tilosnál mellém kerülő jelen hatalmasság izzadó tenyerét, amivel majd kettéroppantja a kormányt. Tudjuk mindketten a nemrég megesett nehézségeket a vizsgákon, amikkel a közelmúltban meg kellett küzdenie. A politizálás, aktivistáskodás volt az egyetlen út a kiugráshoz. Az álom élethez, amit a képességei sosem tettek volna lehetővé. Most pedig dönt arról, hogy az őt buktató tanár is leépítésre kerüljön-e. Vagy az iskola, ahová eszébe sem juthatott felvételizni, megszüntetődjék inkább. Ha nincs, nem emlékezteti semmire. Tudja, hogy tudom, hogy tudja, hogy ő nem oktatáspolitikus.

Szinte minden szakterületen végig mehetnénk és sajnos vannak példáink. Egészen addig, amíg mi, akik tudjuk a valóságot és létezünk, lesznek kínos pillanataik a mi izzadós tenyerű álszakembereinknek, és nekünk is.

Kedves megtévesztett, agymosott fiatalok! Tudjátok, hogy tudom, hogy tudjátok: Álmaitokban száraz a tenyeretek, nem rettegtek a kínos pillanatoktól és a helyeteken vagytok ebben a fejtetőre állt világban.

  Azt tapasztalom, hogy sokan nem tudják mihez kötni azokat az alapfogalmakat, amelyek naponta a felszínen vannak. Azok az emberek-egyre többen-akik a bőrükön megtapasztalhatták, már értik. Akik nem, azok nem értik igazán, hogy mit takarnak azok a szavak, amelyek most talán legfontosabbak.

  Kiskirályok, jogbiztonság: A Toldi iskola bezárásának az ügyét, több ügyvéd elutasította, mert félt. Elmondták, hogy igazunk van, de kisváros Kaposvár és hát Somogy megye ugye.

  Lakájmédia, bírósági etika: Mindenhová írtunk, oda is, ahová nem tartozik az ügyünk. A bíróság válasza, miszerint nem vagyunk a hatáskörük, még nem volt a postaládámban, amikor szalagcím volt a „Pert vesztettek a Toldis szülők” (sosem volt per)

  Sajtószabadság: Többször nem válaszolhattunk a sajtóban, mert „sajnálják, de függenek”. Tehát akár holnap megjelenhet bármelyikünkről, hogy parlagfüvet termeszt és idegen temetésekre jár nevetni, nem válaszolhat. Azt, hogy bárkit „kitakarhatnak”, tudjuk.

  Egyeztetés, párbeszéd, szülői jogok: Sok szülő szeptemberben az iskolalátogatásin lévő pecsétből láthatta, hogy csemetéje már nem abba az iskolába (csakis az épületbe) jár, ahová beíratta. A táblát csak jóval később verték le, gondolom „zemberpszichológiai” megfontolásból. Toldi Kaposváron jelenleg már nincs.

 Segítek, segítenék aláírást gyűjteni az LMP-nek. Elkeserítő, de érthető, hogy nagyon nyögvenyelősen haladok. Ma több olyan választ is kaptam, hogy „Igazad van, aláírnám, de van munkám, nem akarom megszerezni a tapasztalataidat, félek. Tudod, hogy működnek most itt a dolgok.” Ez pedig a diktatúra jellemzője.

 Egy-két év alatt tisztességesen megtanultok bármilyen nyelvet, nincs jogunk itthon marasztalni benneteket a nagy magyar kilátástalanságban. Tanulni nem könnyű, a költségek az eget verik. Ha pedig megvan a diploma minek. Munkahely nincs, ha meg véletlenül van, mert eleget bólogattatok, a fizetésetekből úgysem tudtok megélni. Családra ne is gondoljatok. Itthon maradhatnátok tüntetgetni a jeles ünnepeken, bár az sem változtat semmin, mi öregebbek kipróbáltuk. Jónak lenni a szakmátokban felesleges, előfordulhat, hogy ma holnap elrendeli egy elvtárs a kórházakban, hogy tilos a bemosakodás. Mert csak… hogy lássuk, hogy ő elrendelhet. Az oktatásban is visszahozzák a „régi szép időket”. A szakmák értékeit és eredményeit felülírta a politika, ami nagyon mélyen van, következésképpen húz le magával minden szakmát a múlt sötétjébe. Várható a párt alapú agyműtét, az műt, aki jól beszél a béketüntin, nem az, aki ért hozzá.

 Itt lózungolás van, míg másutt fejlődés. Ha szépen takarítotok, majd előléptetnek, ha jól beszélitek a nyelvet, tanulhattok, haladhattok. Senki nem fogja megkérdezni, hogy melyik párt áll hozzátok közel. Ha jogsérelem ér benneteket, meg fog oldódni, nem kell attól tartani, hogy még a panaszkodásra is ráfaragtok.

 Olyan országba menjetek, ahol az idősebb korosztály nem ilyen végtelenül tehetetlen és rettegő. Ahol már kivívták a fiataloknak az élethez való jogot, a gyerekeiket alapvetően a szülők nevelhetik szabadon, a bíróság és a sajtó független. Ahol a szakterületek fejlődését nem akadályozzák az elvtársak.

 Legyetek boldogok, mert jogotok van hozzá.

 Felhívás a facebook-on. Éheznek, segítsünk. Ijedtében, a kikapcsolástól való félelmében befizette a számlát, most pici gyerekekkel éhezik. Eszik vagy fűt. Eszik vagy lakik. Egy konkrét esetet ismerek. Anyuka végzettsége magasan veri néhány felső vezetőjét. Esélytelen, kilátástalan. A kicsi gyerekek miatt nem tud lépni. A férj lépett. Okos, szép, diplomás és megtört. Az anyai ösztönök erősek. Prosti is lenne már, mindegy. Már minden mindegy. De nem tud elmozdulni otthonról.

 Látom a „hirtelen-urakat”. Normális állapotok között még középvezetők sem lehetnének. Önéletrajzuk maga a nulla. Persze hogy küzdenek. Persze, hogy kapaszkodnak, mindenáron. Bármi áron. Soha többé nem lesz ilyen esélyük. Ezekkel a végzettségekkel és tapasztalatokkal csak külföldön mosogathatnának. Vagy itthon a közmunka. Értem én. Nekik is minden mindegy.

 Előbb utóbb egymásnak feszül a két minden mindegy. Az ösztön, és az egyszeri, soha vissza nem térő lehetőség megőrzése. Az nagyon csúnya lesz.

Várom a vezérünket. Írtam levelet, hogy mondanék pár dolgot, de a válasz egy formanyomtatvány, miszerint ez megvalósíthatatlan. Azt találtam tisztességesnek, ha a blogba írogatás előtt megpróbálok személyesen kommunikálni. Ezen aztán mindenki a hasát fogja a röhögéstől, de nekem tiszta a lelkiismeretem. Csak azt várom el, amit én is megteszek.

 Az EU is mennyivel jobban örült volna, ha először ő tudja meg, hogy mi nem leszünk gyarmat. Sajnálom és égek is amiatt, hogy mielőtt bárki megkezdte volna a gyarmatosító törekvéseit, innen már ment a skandálás és a zászlóégetés.

Jól ki van ez találva. Az én nagy kérdésem az (is) lett volna, hogy miért nincs pl. a kormányhivataloknak felügyeleti szerve. Hogyan lehetséges az, ha szerintünk hibáztak, senki nem korrigáltathatja velük. Így aztán ők a helyi intézményi visszaélések védőernyői. Ott áll meg minden panasz. A maximum, hogy a  „levelét továbbítottuk”… aztán csend.

A diktatúra eszköze a csend. Navarroék? Csend. Halálozási adatok? Csend. Öngyilkosságok? Csend.  Ki nem váltott gyógyszerek száma? Csend. Iskolai agresszió? Csend. Külföldre menekültek? Csend. Gyerekek be nem fizetett ebédje? Csend. Intézményi problémák? Csend.

Nincs semmi érdekes az országban. A híradóban csakis személyes tragédiák tömege. Mi meg örüljünk: nem bennünket vert agyon, lopott meg, rabolt ki az a sok bekattant bűnöző.

Nem baj, mit tehetünk, beszélgetünk, videókat küldünk és kimondjuk a nagy igazságokat. Azonban a tendenciát figyelve, eljöhet az is, hogy blogok? Csend. Nincsenek. Mindenki elégedett és neveli a kecskéjét.

 Harcoskodás, kötekedés, bunkózás, végül marad a magány. Nincs ellenségünk. Mindenki intelligens a térségben, mi pedig itt, Európa közepén bunkók vagyunk. Egyedül maradunk és majd figyelnek bennünket jó messziről, mint az állatkertben.

 Lassan elhagy minden optimizmusom. Írogatunk egymásnak, tapsoljuk a humorunkat, de igazán csak sírni van okunk. Nem értenek azok, akikhez szólni próbálunk. Az EU szerintem feladta, mert gyanítom, hogy nem fogjuk megtenni  amit ígérünk, összevissza beszélünk, kiszámíthatatlanokká, veszélyesekké váltunk. Olyanok vagyunk, mint az elmeszesedett idős rokon, akire mindenki legyint, amikor senkit nem a nevén szólít és nincs képben az évszázaddal sem.  Arra figyelünk csak, hogy ne igyon a tisztítószerből. Azt figyeljük, mit csinál.    

 Senki nem fog velünk harcolni, mert köszönik, de inkább nem. Komoly befektető ide nem jön, aki teheti, fut messzire. Marad az, hogy itthon harcoskodunk, egymással. Ha pedig kevesebben maradunk majd, az csak azt jelenti, hogy kevesebben halunk éhen az utcán, a girhes kecskénkkel. Jámboran, ahogy szoktuk.

 Igaza van. Nincs ellenzék. Ugyan mitől is állnánk millióan az utcán minden jeles ünnepen? Komoly ellenzék akkor lenne, ha tudnánk kommunikálni ebben a mélységben, „gagyiságban”. Ismétlem: aki boxerrel a kezén indul tárgyalásra, az nem ijed meg az aláírásgyűjtő ívtől. Ne áltassuk magunkat.

Kiskutyáink születtek. Az almot figyelgetve azt látom, hogy a kicsik tökéletes egységet alkotnak a mamájukkal és egymással. Nyugalom, bizalom és béke. A kicsik bíznak a mamában, a világban. Mindenki hasonlít mindenkire és van valamiféle „közös nevező”. Mint a családokban, a csoportokban. Mint a városokban, az országokban.

Mi egy indulatokkal teli, szélsőséges képet mutatunk, ez a közös nevezőnk. Nem csupán a vezetőink, mi magunk is. Nem vagyunk ortodoxok, az biztos. Az ortodox környezet kiszámítható, ott soha nincsenek meglepik. Az ortodox szabálytartó, a keretei biztonságot adnak, az értékei állandóak. Van, ami soha nem fordulhatna elő, ezt biztosan tudjuk. A várható reakciókat ismerjük, tudunk akár pontosan előre jelezni is. Nyugodtak vagyunk az ortodox közösségben.

Ahogy szétnézek magam körül, előkészítve a meneküléshez szükséges dolgokat, önmagam látom mindenhol. Mi mind reagálunk a vezetésre. Van, aki őrjöng és harci díszben menetel, van, aki sokkos állapotban dermedten figyel és sajnos sokan kiléptek ebből a pokolból. A legtöbben elmentek a barátaim közül is. Soha nem hiányoztak nekem ilyen sokan. Nem nyaralni mentek, hanem másik közösségben élni. A leggyakoribb szavak a „sosem hittem volna”, „ez rémálom”, „ha én ezt sejtettem volna”.

Az alomban béke van. Van olyan pici, aki hanyatt fekve, tátott szájjal szundikál, van, aki elaludt az emlőn…én pedig irigylem őket az ortodox környezetükért.

A „származásilag” zsidót, vagy a rendes kóser evőt? Ki meneküljön innen? Sok jobboldali zsidó is van, ő jó zsidó? Ki a „Rohadt tetves zsidó?” Melyik korosztály?

Betyársereg! Tájékozódnék így a hőstett előtt, hogy mire számíthatunk? Olvasom, hogy ”fel kell készülni arra is, hogy lelőjenek "egy rohadt, tetves zsidót", Önök szabadlábon vannak, érződik a hatalom védelme. Bárcsak a lakosság szegényebb rétege is kapna, csak fele ekkora toleranciát. Lenne Pintér úrnak mondanivalóm, de hiába. Olyan sokunknak lenne mit mondania, de nemigen „párbeszédezünk”. Nem a hajléktalanoktól és a tyúktolvajoktól kell tartanunk.

Mi történik? Miféle „agyrágó bogár” szaporodik itt, ami ráadásul védett állat?

Elnéztem a sok fiatal demokratát a téren. Egy része egyetlen szót sem értett, a többség pedig minek, nem érdekelte, imádta a remek időt, a háborúsdit, megfiatalodott. Kiabálta, hogy „meg-védjük-meg-véd-jük”. Fiatalnak, aktívnak, edzettnek érezték magukat. De hogy kit és kitől is védenek, azt nyilván nem tudják, de tök mindegy, buli van. Teljesen harci lázba jöttem. Feladom, hogy értsem, hogy most hitel kell, vagy hagyjanak bennünket békén a hitellel, mert mi nem leszünk gyarmat. Mindegy, megvédjük. A lényeg a transz állapot. Ez valami jó cucc..Minek annyit agyalni..tavaszi mámor van. Március, süt a nap, mi meg ifjak vagyunk és harcolunk. Jöttek a segítő csapatok is, ez aztán a wellness!!! Jó a cucc, nem akarok felébredni, sose legyen hétfő. Húsvétra mi a műsor? Akkor is lebegnék egyet.

 Aki az oviban a nagytesó háta mögül mutogat, nem bátor. Ha egyedül van, fél. Máris elbukott, mert meglátták a félelmét a társai, és tudják, hogy mikor nagylegény.

Az a tanár, aki az óráról zokogva elrohan hívni az igazgatót, az elbukott. A gyerekek meglátták a félelmét, már készülnek a napra, amikor nem elérhető az igazgató.

Akinek külső megerősítésre van szüksége a saját országában, az elbukott.

Készülünk? Igen. Arra készülünk, hogy elmondhassuk, mi történt, mi történik és felelősségre vonjunk. Arra készülünk, hogy legyen bátran viselkedő média és ne kelljen tartani a vidéki „Döbrögik” megtorlásától. Lehetséges, hogy erre várnunk kell, maximum 2014-ig. Kivárjuk parkolva, akár külföldön is. Mi még tartunk a hatalom megtorlásától, a hatalom pedig már attól fél, hogy mi talán már nem eléggé félünk. Ezért aztán hozat erősítést és hagyja a csőcseléket „izmozni”. Mi pedig várunk türelmesen, de már látjuk az alagút végét, mert ma megláttuk a félelmet.

Azon gondolkodom, hogy lesz-e valaha igazi eredménye annak, hogy tüntetünk, magyarázunk, győzködünk. Nagyon széles az a réteg, aki sokkal inkább vevő a készen kapott, teátrális hatalmi kinyilatkoztatás éljenzésére, mint az önálló gondolkodás gyakorlására. „Aszonta”, hú de „jómegmondta” valamelyik jó kiállású vezető. A hülyeséget, a semmit. Itt talán elég lenne egy megnyerő külsejű színész is, akinek az aktuális érdekszövetség odaadná a szöveget alkalmanként, ő meg előadná a zembereknek. Hadonászva, a homlokát törölgetve, küzdelmesen- hitelesen, karizmatikusan.

Amikor majd a zemberek biztatására sikeresen kiléptünk az EU-ból és vége a külföldi utazgatásoknak, ünnepelhetnek a zemberek a zsíros magyar földön a kecskéikkel, és rághatják szabadon a gombát. A napokig tartó mulatság után aztán csak kéne enni mást is a kecsketejes gomba mellé, ám nem lesz semmi. Persze észre kell majd venniük, hogy távozásunk nem fáj az EU-nak, mert nem hagyunk mi űrt magunk után, csak békét és nyugalmat. Amikor majd szeretnének átjutni a határon személyivel a mélymagyarok, de már nem tudnak, megérzik a szabadság keserédes ízét. Akkor talán elindulhatna valamiféle gondolkodási tevékenység, de már ebben sem vagyok biztos. Inkább kezdődik majd újra a „zelmútévek”-kel magyarázás.

A zemberek pedig új törzsfőnöknek tapsolnának, egy darabig. A zsidók, cigányok távozása után mehetnének ám a szőkék, a nagylábúak, a kékszeműek is. Mivel még mindig éheznének, lehet, hogy elkezdenének átkiabálni, lóháton átnyilazgatni a határ túloldalára. A nyilak hegyén pedig rovásírással az üzenet: „Ne segítsetek, ne közelítsetek rohadt gyarmatosítók, éhen akarunk dögleni.”

A demokrácia és a jogbiztonság iránti igény magában az ember lelkében lakozik. Ott, ahol az emberek többségének van tartása, ez annyira természetes igény, mint pl. a fogmosás.

Ott, nem lehetséges az, hogy:

Mindent felülírhasson a politikai elit érdeke.

Ott, nem lehetséges az, hogy:

Minden állás, pályázat és megbízás elnyerése a politikai hovatartozás függvénye legyen.

Ott, nem lehetséges az, hogy:

Az emberek féljenek a csőcseléktől, mert úgy érzik, hogy a hatalom összekacsint velük, gesztusokat tesz a feléjük.

Ott, nem lehetséges az, hogy:

Orvosolhatatlanok legyenek a naponta tapasztalható politikai-hatalmi visszaélések.

Ott, nem lehetséges az, hogy:

Természetes és elfogadott, hogy törvényen felüliek a döntéshozók.

Ott, nem lehetséges az, hogy:

Tétlenül nézze a közösség az önvédelemre képtelenek elbukását.

Ott, nem lehetséges az, hogy:

Tehetetlenül álljon a közösség az éhező, esélytelen gyerekek láttán.

Ott, nem lehetséges az, hogy:

A szülők beletörődjenek abba, hogy a gyerekeiket mások és másképp neveljék.

Ott, nem lehetséges az, hogy:

Az értelmiség lapítson és megadóan törleszkedjen a hatalomhoz, minden meggyőződése ellenére.

Ahol van demokrácia és jogbiztonság, azt ott az emberek vívták ki, mert van tartásuk és igényük rá. Ott, ezekből az egyenes gerincű emberekből erős közösségek alakultak és a diktátor hajlamúak, messze elkerülik őket. Diktátorai és kiskirályai csakis a „zembereknek” vannak.

Néhány egyszerű tőmondat az uraknak, akik készülgetnek a 15.-re. Urak! Nyilván valami oktatásügyi hiba miatt hatalmas fehér foltok maradtak az önök fejében. Memorizálják, ragasszák a falra, ezt a pár mondatot, minden pótolható, menni fog. A hiányzó információk:

1.     Jézus zsidó volt.

2.     Hitelt mi kérünk, mert nem tudjuk önmagunkat finanszírozni. Ha nem kapunk, megeshet, hogy nem lesznek még nyugdíjak sem.

3.     Külföldön még van nekünk munka, de csak ameddig EU tagok vagyunk. Ha nem, önöknek is csak a kecskéjük és a gomba marad.

4.     Nézzenek utána, mennyire könnyen veszélybe kerülhet az ország energia ellátása.

5.     Ha önöknek nem lesz munkájuk, vizük és áramuk, önök el fognak koszolódni.

6.     Önök nincsenek tisztában azzal, hogy kiket és miért riogatnak a viperájukkal. Mi sem értjük.

7.     Egy normális rendszerben önöket elzárnák már a fenyegetésért is. Ez később még bekövetkezhet.

Aludnék a vonaton, de nem lehet. Bökdös a második kalauz, hogy ismét ellenőriz, mert váltás volt. Az előttem ülő egyeztet a bankjával telefonon. A semmiről. Nem tudja mikor…de fizessen…de nincs….de akkor is…pár nap múlva majd ismét hívja…hátha.

 A peronon suttyomban többen rágyújtanak, a csikket eltapossák. Meséli egy diák, hogy nagy gáz, hogy eddig nem is tudta, hogy melyik tanára dohányzik, most együtt bujkálnak. Megmutatta nekik, hol vannak a legjobb búvóhelyek, mert ezek a csórik tök bénák, ha ők nem segítenének, simán lebuknának. A hajléktalan pár méterrel odébb alaposan körülnéz, mielőtt élelmet keres a kukában. Bizarr külsejű diákok egy csoportja elmondja, hogy „húznak innen a …” „ csak azért jelentkeztek, hátha addig változik valami” Tehát ez a 32 ezerrel kevesebb sem igaz…sokkal kevesebb. Mondják, hogy aki itt marad, az lúzer. Itt csak nyomor és káosz alakul. Dohányozni nem, zászlót égetni meg simán lehet. Szendvicset adnak a hajléktalannak. Elérzékenyülök. Okosak, érzékenyek, lényeglátók, etikusak és szolidárisak a gyerekeink. Ért valamit a „zelmútnyócév”, kihúzom magam, mert bizony vannak olyan eredményeink, amelyeket már nem lehet elvenni.

Uraim: önök etikából elégtelenek, fellebbezésre, osztályismétlésre nincs lehetőségük. A gazdasági válságot lehet hárítgatni, de az erkölcsit nem.

Szerintem az soha többé nem jön össze. Minden párt és szerveződés önmaga kívánja magának a tömegeket. Mi, a tömeg egy része hiába sétálunk el több párt és szerveződés rendezvényére, mindenki mindenhová nem tud eljutni és nem is akar.

Így aztán ugyan számszakilag nagyon erős az ellenzék, de valójában mégsem. Külön rendezvényeznek, vitatkoznak, ki a jobb. Teljes a szerepzavar. Ez nem a kampány időszaka. Ez a mentés időszaka kellene, hogy legyen. Csalódottak az emberek? Igen. Ugyanis érzik, hogy csak tömegnövelőnek kellenek, pártérdekből. Ez nem értük van. Menteni csak együtt lehetne.

 Olyan, mintha egy elakadt autót több gyalogos külön-külön akarna eltolni, hogy kiderüljön, ki a legerősebb. Az autó marad. Együtt, nevetgélve elgurítanák.  Az emberek pontosan érzik azt, hogy ameddig verseny van, ami nem róluk szól, semmi nem változik.

 Ha majd működik is a kerekasztal, egyetlen közös rendezvény elég lesz arra, hogy látható legyen a valódi ellenzék. Kérdés, hogy ezt az autót valóban szeretnék elgurítani? Vagy csak edzés van, hátha lesz majd egy legerősebb? Az senkit nem zavar, hogy leállt a forgalom és már éheznek az ott ragadt autók utasai?

Tegnap sokan voltunk, de nem „tömeg”, ezért megy a kesergés.. Nem értem. Miért jelent volna meg a fél ország akkor, amikor ezt csak a Szolidaritás szervezte? Mikor lesz végre világos az, hogy tömeget csak az összes ellenzék (kivéve a széle) együtt képes megmozdítani? Amíg mindenki a saját támogatóinak a bővítésére koncentrál, azokkal is versenyezve, akik ugyanazt szeretnék, nincs meg a szolidaritás gyakorlata. Kifejezetten kétségbeestem volna, ha egy-két arc odavonzott volna milliókat. Én egy színes, demokratikus közösségben szeretnék élni, személyi kultusztól mentesen. Együtt vagyunk sokan a sokfélék, nem kívánom, hogy egyetlen társaság legyen elsöprő. Soha többé.

Ott voltunk, saját költségen, nem indultak ingyen buszok, nem járt érte pénz és ebéd. Sőt. Aki ott volt, félhet, ha van munkája. Ha lettek volna buszok, támogatás, vendég-tüntetők, sokszor ennyi ember állt volna a téren. A rendőrök is látták, hogy ártalmatlan polgárokkal van tele a tér. Legyünk erre büszkék. A sötét, agresszív erőnek ez ugyan nem jelent közvetlen veszélyt, de mégis sokat mond. Pontosan tudják, hogy valójában mennyien vagyunk. Remélik, hogy 2014-ig szétverik, összeugrasztják az ellenzéket. Ők tized ennyi gátlástalanság esetén már lángba borították volna a várost. Kifejezetten büszke vagyok rá, hogy ehhez a szelíd csoporthoz tartozom. Nem tanulok meg agresszorkodni, félelmetesen viselkedni, bár tudom, hogy csak az hatna. Veszélyesek vagyunk? Dehogy. Ezért csak vállat rántanak, „mondja csak Szabó bácsi…” Náluk boxer van, nálunk aláírásgyűjtő ív. Nem vagyunk egy hullámhosszon. Tudomásul kell ezt vennünk. Többen külföldön, többen itt próbálják kihúzni valahogy ezt a sötét korszakot. Egy barátom azt mondta, „Taigetosz van: hullik az értelmese”. Van ebben igazság. Azt hiszem, hogy hosszabb távon büszkék leszünk arra, hogy most európai polgárként viselkedünk.

 Mi, az „ország” kikérjük magunknak, hogy önmagukat országként kommunikálják kifelé. Önök egy csoport, aki hatalomra került. Részben a remek kommunikációnak, részben az előző vezetés hibáinak, részben pedig az érdektelenségünknek és a jóhiszeműségünknek köszönhetően. Mi nagyon jól tudjuk, hogy mit köszönhetünk az EU tagságunknak. Ennek köszönhető az is, hogy a gyerekeinknek még van esélyük életben maradni és mosogatni a környező országokban. Ott esetleg tanulni is tudnak. Mi, az ország már rengeteget veszítettünk az elmúlt két évben. Folyamatosan rettegünk, hogy mikor szakad be a forint, azaz önöknek éppen mi a napi harci stratégiájuk. Önök beszüntetnek 3000 munkahelyet, de a híradás arról szól, hogy csináltak 150-et. Bezárnak 1500 fős iskolákat, de a híradásokban csak azt látjuk, hogy megnyitottak egy 50 főset. Önök felhasználják az EU pénzét, majd halljuk, hogy megvédenek tőlük.  Önök a mi pénzünkből megmutatják kifelé, hogy tapsol a téren a sok „igazmagyar”, az persze nem hangzik el, hogy akciós „karnevál” és városnézés céljából érkeznek, más országokból. Ezeknek a 15.-én érkező „tünti-turistáknak” halovány fogalmuk nincs arról, mi folyik itt. Na, ez a „vidéki kóceráj”-ság. Sajnos 10.-én nem megy sehonnan ingyen busz, pedig lenne rá igényünk.

Én úgy érzem, hogy önöknek „nagy ez a kabát”, de nem látják be. Rövidtávon sikeres volt a jó kiállás és a magyarkodás, ezt elismerem. Ha viszont csak ennyi van és a választási lózungok volt maga a terv is, az bizony kevés. Két éve hanyatlunk, önök pedig még mindig csak „nagyokat mondanak”.

Nagyon sokunk nevében azzal a kéréssel fordulok önökhöz, hogy adják fel. Ne szégyenítsenek már bennünket tovább. Mi nem szeretnénk, ha ez a „csőcselék mentalitás” jellemezné az országot. Ez a virtus egyszerűen nem szalonképes. Ez nem az „ország”. Mi valóban „európai” polgárok vagyunk, ezt ne tegyék már naponta kérdésessé. Erre sem adtunk felhatalmazást.

MI valóban a békéért demonstrálunk szombaton !

A közösség békéjéért, amiben élünk, amit választottunk. A megszerzett jogainkért, a demokráciáért, azért, hogy ne legyenek kételyei senkinek a környező országokban afelől, hogy a felzárkózás és fejlődés akarása, a közösség mellett letett voksunk most is érvényes.

 MI szívesen látunk benneteket, nem tartjuk magunkat magyarabbnak senkinél. Nem gyűlölünk senkit, nem lesznek „ellenes” zászlóink. Azt gondoljuk, hogy a hiba közös, a kijavítása is legyen az. Az ország elindult már egy úton, mi azon szeretnénk maradni.

 Kényelmesek, kicsit bambák voltunk, de eszünkben sincs veszekedni, kirekeszteni, harciaskodni... Ilyen elképzelésünk sosem volt.

Valamikor régen az Európa-szerte elkövetett rablás, mészárlás, erőszak, pusztítás, rombolás volt a "magyar virtus" (történelemkönyveink szerint:" a kalandozások kora") aztán jöttek a vereségek és Géza fejedelem véget vetett "kalandozásainknak".

Csakhogy: - az elmúlt több mint 1000 év alatt- megszelídültünk és most az a "magyar virtus", ha "kokit, sallert és baráti tarkón verést osztunk ki" az EUROPAI UNIO (EU) -nak.

A legújabb fejlemény pedig: kértük az EU-t, hogy támogasson bennünket a Nemzetközi Valutaalapnál (IMF), hogy biztonsági hiteleket kaphassunk, mert rájöttünk, hogy különben 2-3 év múlva csődbe jut az ország...

 (Egyszer talán a történelmi tanulságot - Bajnai Gordon figyelmeztetését - is megértjük: "A túlélő nem az erős vagy az okos, hanem az alkalmazkodni képes faj".)

 MI azt mondtuk, csináljátok jobban, de azt nem, hogy menjetek ellenkező irányba, lőjetek saját kapura.

 MI nem rombolunk, nem taposunk, nem gyújtogatunk, mert MI valóban a békéért menetelünk.

 Szívesen vonulok bármilyen színű, vallású, hitű emberrel békésen, mert nagyon jól megférünk egymás mellett, ha hagyjátok. 

-MI ugyanis tiszteljük egymást.

 Minden álmom, hogy itt végre együtt vonuljanak a cigány, a zsidó, a mohamedán, a katolikus, a református, a baptista, ateista stb.. emberek a közös célért: jogaikért, a gyerekeikért, a demokráciáért.

 Igyekszem majd a tőlem eltérő színű, vallású és világnézetű emberek közé keveredni a tömegben, és öröm lesz látni, hogy  bátran viselik vallásuk, világnézetük jelképeit.  MI ugyanis tudjuk, hogy valójában sem itthon, sem a szomszédban nincsenek ellenségeink. „ Oszt jónapot”!

Jézus akkori szavait itt ma sem ismerné el a hatalom, ebben biztos vagyok. E-világi isteneink ma úgy gondolják, az ő hatáskörük meghatározni, hogy az állampolgárok milyen vagy melyik vallási szervezetbe tartozzanak.

 Az ember megtalálja a hitét, és akár illegálisan is gyakorolja, de a zembereknek ők, az önjelölt Istenek akarják megmutatni, miből válasszanak.

 Sok embernek nincs feltétlenül szüksége a kötelező közösségi rituálékra. A zembernek, viszont feltétlen kell a rendszeres, külső megerősítés. Az ember önállóan gondolkodik, lehetnek kételyei, de megbocsát önmagának, mert tudja, hogy bűntudat nélkül is gondolkodhat és az a leghatékonyabb.

 A zember elvárja, hogy megmutassák neki, mit gondoljon, fél önmagától, úgy gondolja, ha az önjelölt tolmáccsal megüzeni a vétkét, "feloldozódik", így nem is zavarják gondolatok.

 Az ember tudja, hogy mindent felelősen önnön magában kell megoldania, míg a zember segítségért, irányításért ácsingózik, nem vállalja önmagát. Az ember érzi a felelősségét, a zember másra hárítja.

Szerintem Jézus ma is, mint akkor, tüntető lenne.

Olyanokat mondana, hogy „igazatok van” életet kaptatok „jogotok van élni” és „őrizzétek a hitet önmagatokban”. A hatalom persze, mint akkor, most is vad dolgokat kreálna róla (lásd divatos kifejezéssel: karaktergyilkosság), és véletlenül megjelenne nála az APEH, bosszantanák, ahol lehet.

 Nem keresztre feszítenék, mert az túlságosan lejáratódott dolog, de ma is el kéne hagynia az országot....

 A zemberek gyűlölnék, az emberek viszont értenék a szavait, mert nem arra figyelnének, amit mondanak róla. A zembereket nem érdekelné, hogy tulajdonképpen mit is mond, nekik úgyis meghatározza a hatalom percenként, hogy kit mikor kell gyűlölni. Jézus korában, 2012 éve még sok volt a zember. Nem tudom igazán, hogy most mi a zember/ember arány itthon, de balsejtelmek gyötörnek.

Nehéz feldolgoznom a hittant, de még nehezebben birkózom meg az etikával. Előfordulhat, hogy erkölcsből jeles és magatartása elégséges? Tehát érti ő, de lesz..ja? Vagy fordítva? Vagy hittanból lehet gyenge és akkor nem elég erős a hite? Vagy csak nem tudja elmondani mi az erős hit? Melyik? Szülőként azt gondolom, hogy a gyerek maga válassza ki a hitét, ha akarja. Pedagógusként pedig, hogy nincs jogom ebbe belekotorászni. A hite mindenkinek a magánügye.  A „hitek tana” épüljön be a történelem, irodalom órákba, az rendben van. A magatartás jegy pedig most is tükrözi az iskolai normáknak való megfelelést. Köszönöm a jó szerencsémnek, hogy már nincsenek kis gyerekeim. Ugyanis egyikre sem íratnám be őket. Mindkettő az én hatásköröm. Engem, a szülőt pedig ne osztályozzanak. A gyerek hazamegy iskola után és elmeséli, hogy mit kéne csinálni vasárnap de. a családnak pizsamában lézengés helyett? Ha pedig jó jegyet akar a szülő, majd azt hazudják, hogy ott voltak, csak a hátsó sorban? Mi a cél? Szemforgató társadalom angyalcsinálókkal? Belső félelem és gondolatcenzúra? Olvastam, hallottam, hogy volt ilyesmi. Laktunk a fán is. Ezen túl vagyunk. A 2/3 is. Néhányan ezt sajnálják és most visszatekerték a vekkert. De mindenki a saját vekkerét tekergesse, álmodozzon a régi szép időkön, ha akar. Otthon, vagy egy otthonban, de egyedül, mert a zavaros gondolata is mindenkinek a magánügye, nem pedig közteher. A demokrácia és az erkölcs úgy összetartozik, mint a kézfej és az ujjak. Most kezdjük elhagyni a demokráciát, ezzel együtt cserbenhagyjuk egymást. Elhagyta az országot rengeteg értékes ember. Éheznek, meghalnak, menekülnek és kétségbeesettek. Eltűntek iskolák, pénzek, intézmények. Mi nem védtük meg őket, még a saját gyerekeinket sem. Erkölcstelenek vagyunk. Minden vallás minden istene ezt mondaná. Ne forgassuk a szemünket, ne meredjünk az égre, ne keressük az ellenséget, elég lenne magunkba nézni. Ha meg lenne „mustármagnyi”, nem tartanánk itt.

Kicsit folytatva a tegnapi beszélgetés kibontását. (http://hilda.blog.hu/2012/03/02/sajnos_igaz_1) Megkérdezte lényeglátó ismerősöm, hogy „Ugyan már melyiktől vettél volna jó szívvel egy használt autót…” Bedőltek az emberek a professzionális kommunikációnak. Azt hallották, amit hallani akartak. Azt, hogy igen, ők fontosak és meg lesznek védve. Az, hogy senki nem támadott, nem érdekes. Kiváló, hiteles előadás volt és álmodtak hozzá. Ahogy a tini lány nem létező tulajdonságokat álmodik a kocka has és az átható tekintet mögé, álmodik a megmentéséről is. Ahogy futottam haza a terráriumban lakó hörcsögömhöz, mert úgy gondoltam, hogy neki sokkal jobb a közérzete, ha ott vagyok körülötte. Hozzágondolunk, hülyítjük magunkat. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy fontosak vagyunk, mert az jó érzés. Közben a szépfiú a mellekre, a hörcsög az ételre, a hatalom pedig a hatalmának a megőrzésére koncentrál. A többi duma és megvezetés. Nem akarom elrontani ezt a szép tavaszi hétvégét, de talán ha szembenézünk az önmagunk és az ő valóságukkal fájdalmasabb, de minden ugyanakkor egyszerűbb is. Azt látjuk, ami van, vagy azt, amit látni szeretnénk. Értékelhetünk, felsorolhatunk nekik, semmi új információt nem adunk. Igen, tudják a megfagyottak, öngyilkosok, menekülők számát. Ez kevesebb segélyt és okosodót jelent. Bohóckodhatunk, választhatunk magunknak „játék elnököt”. Az ovisok is szoktak tanítóst, meg orvosost játszani és akkor, ott, el is hiszik. Na és? Veszélyben a hatalom? Nem. Őket viszont ez az egyetlen dolog érdekli. Nekik az a jó, ha elmennek a valóságot láttatni akarók, vagy felkötik magukat. Az utánpótlás pedig már ne akarjon okos lenni. Jó alattvaló legyen, ez a fontos. A szépfiút a szex, a hörcsögöt az étel, a diktatúrát pedig önmaga megerősítése és biztonsága érdekli. Az összes többi a mi képzelgésünk. Na, jó hétvégét mindannyiunknak.

Ma egy külföldi ismerősöm elmondta, hogy kívülről nézve látszik igazán, mennyire birkák vagyunk. Itt már szinte kiépültek a diktatúra lehetőségei. A hatalom még nem használja ki, mert most még nem fontos. Majd a választások előtt. Akkor majd hirtelen megszűnik a rádiónk, az ATV és az a néhány újság. A népszerű ellenzékieket pedig karaktergyilkossággal kivégzik. Biztosra ígéri, hogy valamilyen módon, de eltűnünk, mi bloggerek is. Éppen úgy, mint a fák a térről. Néhány látványos példa statuálása után majd beáll a csend a közösségi oldalakon. De az csakis a szavazás előtt. Addigra vélhetően lezárulnak a határok. Mi leszünk itt a kis fekete lyuk a közösségben. Szerinte most hagyják, hogy tüntetgessünk, kiabálgassunk, ez mind nem számít. Az a néhány ember, aki a téren erősködik, pillanatok alatt szétzavarható. A hatalom megtartását ez nem veszélyezteti. Az sem, ha sokan elmennek az országból, az is csak jó. Az előkészületek már folynak az össznépi elhallgattatásra. A közösségek egy részét szétverik lassan, hiszen akik régen füstös kiskocsmákban összejöttek, már nem teszik. Az értelmiség hallgat. Nemigen tud hol beszélni, ráadásul nagy részük már munkanélküli. Zseniális kutatóink között szerencsés az, akinek még van munkája. A „még” persze naponta eszükbe jut. Miből gondolom, hogy számít bármi is a hatalom megtartásán kívül? Kinek fontos az, hogy ne legyünk öngyilkosok? Kinek fontos rajtunk kívül, hogy ne éhezzenek a gyerekeink? Tényleg. Nincs válaszom. Azt, hogy mi a legkisebb mértékben is számítunk, azt csak mi hisszük önmagunkról. Ezek kizárólag a MI értékeink. Nekik csak a hatalom megőrzése a fontos, az pedig egyre kevésbé van veszélyben. Ez a diktatúra lélektana. Mi pedig úgy fogjuk szolgálni, hogy nem is tudatosul. Nincs válaszom. Mintha nyakon öntött volna jeges vízzel.

Most levadásszátok a hangadókat. A millásokat ellenőrzi az Apeh, Navarroék mintha nem is léteztek volna soha, az éhségmenet résztvevőjét már megtalálta a rendőrség, a hangadó lehet kertész, „oszt jó napot”. A legtöbbtől pedig csendesen veszitek el a levegőt. A média hallgat. A szobrokat „csakazértis” elviszitek, a stadiont, a teret kedvetekre építitek. Közben sokaknak költözniük kell, a nem is tudják hová, gyerekek éheznek. Ezek a történetek, mind összegződnek. Lassan eléri a sértettek tömege azt a kritikus határt, ami már kezelhetetlen. Márciusban már gyanítom, megélitek a tehetetlenséget. Hú, az nagyon kellemetlen. Egyszer kezdő koromban, egy „fél zárt” nevelőotthonban megéltem. Az óra végén összevesztem a hangadókkal egy csoportban. Elkövettem a legnagyobb hibát. Félbehagytam a dolgot, „osztottam kokit meg sallert”, megszólalt a csengő, bevágtam az ajtót magam mögött, otthagytam a konfliktust, „oszt jónapot”. Másnap óra előtt átgondoltam, hogy ebben a csoportban a hangadók talán már elérték azt, hogy az erős mag „hülye picsának” bélyegez és ellenállnak. Már mindent figyelve érkeztem, mert ilyenkor, nem volt okos dolog pl. csak úgy a székre huppanni. Amíg a hetes elmondta a magáét, teszteltem a székem felületét és a lábait, rendben volt. Amikor mondtam, hogy „foglaljatok helyet”, váratlanul mindenki állva maradt. Csend. Álltam ott a 30 szépen tetovált, sokat megélt ifjúval szemben, a magamra erőltetett fapofával és pörgött az agyam, emelkedett a vérnyomásom. 30 ellenőrzőt nem lehet elkérni. Nincs is kinek küldeni. Hülye vagyok, a falig mentem, nem adtam nekik tegnap esélyt sem a válaszra. Ha most az igazgatóért rohanok, leírtam magam örökre. Ha ezek így összeálltak, kivégeznek, több magyar órát itt már nem tartok. Igaza van a sok pasinak, ezekhez ne menjen nő…. Percekig álltunk így, majd a mutáló hangok énekelni kezdtek és tudatosult bennem, hogy megtudták, ma van a szülinapom. Utólag tudtam meg, hogy egy kollégám, akihez panaszkodni mentek, megbeszélte, rendbe tette velük a dolgot, tudatosította a jó tulajdonságaimat és nyilván a születésem dátumát is ő említette. Eltakarította a szemetet utánam.  A vérnyomásom rendeződött, az önértékelésem is helyreállt. Na, ez az utolsó mozzanat nektek nem lesz. Ugyanis nektek nincs jó kollégátok, ti mind ugyanazt fújjátok.

Az a helyzet, ha nem váltok emberré, szélsebesen felfal mindnyájunkat (nyájunkat) a sötét-szélsőség. Ők aktívak, ti meg szörnyülködtök, rettegtek és megsutyorogjátok a boltban és a postán. Nézitek az ATV-t, hallgatjátok a rádiót és remélitek, hogy sokan vannak a borsodi menetelők. Amikor pedig sorban kinyírják őket és a Navarro féléket, örültök, hogy nem voltatok ott és megúsztátok. Hangoztatjátok, hogy már szavazni sem mentek. Sikerült elrettenteniük, ez volt a cél. Tudjátok, ettől még felfalnak majd benneteket is. Utólag persze, majd égtek nagyon. Kevesen vannak az Emberek. Az Ember jellemzője a felvállalás. Hogyan lehet a zemberből Ember? Egyszerűen. Nem sutyorog, hangos. Kimondja, végigviszi önmagát mindenáron. Állást foglal. Vagy választ és támogat, vagy csinál pártot. Valamit mindenképpen tesz. Szavaz. Ennél, amit most csináltok, minden hasznosabb. Szép dolog, hogy a pártok támogatják a mozgalmakat, de ennek fordítva is működnie kell. Szavazni majd nem lehet a legjobb haverra. Ha semmit nem csináltok, 2014-ben teljesen lepusztulva, a lakosság nagyobb része már éhezni fog, a kecskéjével együtt. Nem is mennek majd szavazni, mert még mindig azt hiszik, hogy abból nem lehet baj. Így további négy évig szabad a pálya. Egyébként nálatok mi a „baj”? Mi az, ami kiverné a biztosítékot, ha ez még nem? Az európai emberek már most is úgy tanulmányoznak bennünket, mint megmagyarázhatatlan jelenséget.