Harcoskodás, kötekedés, bunkózás, végül marad a magány. Nincs ellenségünk. Mindenki intelligens a térségben, mi pedig itt, Európa közepén bunkók vagyunk. Egyedül maradunk és majd figyelnek bennünket jó messziről, mint az állatkertben.
Lassan elhagy minden optimizmusom. Írogatunk egymásnak, tapsoljuk a humorunkat, de igazán csak sírni van okunk. Nem értenek azok, akikhez szólni próbálunk. Az EU szerintem feladta, mert gyanítom, hogy nem fogjuk megtenni amit ígérünk, összevissza beszélünk, kiszámíthatatlanokká, veszélyesekké váltunk. Olyanok vagyunk, mint az elmeszesedett idős rokon, akire mindenki legyint, amikor senkit nem a nevén szólít és nincs képben az évszázaddal sem. Arra figyelünk csak, hogy ne igyon a tisztítószerből. Azt figyeljük, mit csinál.
Senki nem fog velünk harcolni, mert köszönik, de inkább nem. Komoly befektető ide nem jön, aki teheti, fut messzire. Marad az, hogy itthon harcoskodunk, egymással. Ha pedig kevesebben maradunk majd, az csak azt jelenti, hogy kevesebben halunk éhen az utcán, a girhes kecskénkkel. Jámboran, ahogy szoktuk.
Igaza van. Nincs ellenzék. Ugyan mitől is állnánk millióan az utcán minden jeles ünnepen? Komoly ellenzék akkor lenne, ha tudnánk kommunikálni ebben a mélységben, „gagyiságban”. Ismétlem: aki boxerrel a kezén indul tárgyalásra, az nem ijed meg az aláírásgyűjtő ívtől. Ne áltassuk magunkat.
