Felhívás a facebook-on. Éheznek, segítsünk. Ijedtében, a kikapcsolástól való félelmében befizette a számlát, most pici gyerekekkel éhezik. Eszik vagy fűt. Eszik vagy lakik. Egy konkrét esetet ismerek. Anyuka végzettsége magasan veri néhány felső vezetőjét. Esélytelen, kilátástalan. A kicsi gyerekek miatt nem tud lépni. A férj lépett. Okos, szép, diplomás és megtört. Az anyai ösztönök erősek. Prosti is lenne már, mindegy. Már minden mindegy. De nem tud elmozdulni otthonról.
Látom a „hirtelen-urakat”. Normális állapotok között még középvezetők sem lehetnének. Önéletrajzuk maga a nulla. Persze hogy küzdenek. Persze, hogy kapaszkodnak, mindenáron. Bármi áron. Soha többé nem lesz ilyen esélyük. Ezekkel a végzettségekkel és tapasztalatokkal csak külföldön mosogathatnának. Vagy itthon a közmunka. Értem én. Nekik is minden mindegy.
Előbb utóbb egymásnak feszül a két minden mindegy. Az ösztön, és az egyszeri, soha vissza nem térő lehetőség megőrzése. Az nagyon csúnya lesz.
