Várom a vezérünket. Írtam levelet, hogy mondanék pár dolgot, de a válasz egy formanyomtatvány, miszerint ez megvalósíthatatlan. Azt találtam tisztességesnek, ha a blogba írogatás előtt megpróbálok személyesen kommunikálni. Ezen aztán mindenki a hasát fogja a röhögéstől, de nekem tiszta a lelkiismeretem. Csak azt várom el, amit én is megteszek.
Az EU is mennyivel jobban örült volna, ha először ő tudja meg, hogy mi nem leszünk gyarmat. Sajnálom és égek is amiatt, hogy mielőtt bárki megkezdte volna a gyarmatosító törekvéseit, innen már ment a skandálás és a zászlóégetés.
Jól ki van ez találva. Az én nagy kérdésem az (is) lett volna, hogy miért nincs pl. a kormányhivataloknak felügyeleti szerve. Hogyan lehetséges az, ha szerintünk hibáztak, senki nem korrigáltathatja velük. Így aztán ők a helyi intézményi visszaélések védőernyői. Ott áll meg minden panasz. A maximum, hogy a „levelét továbbítottuk”… aztán csend.
A diktatúra eszköze a csend. Navarroék? Csend. Halálozási adatok? Csend. Öngyilkosságok? Csend. Ki nem váltott gyógyszerek száma? Csend. Iskolai agresszió? Csend. Külföldre menekültek? Csend. Gyerekek be nem fizetett ebédje? Csend. Intézményi problémák? Csend.
Nincs semmi érdekes az országban. A híradóban csakis személyes tragédiák tömege. Mi meg örüljünk: nem bennünket vert agyon, lopott meg, rabolt ki az a sok bekattant bűnöző.
Nem baj, mit tehetünk, beszélgetünk, videókat küldünk és kimondjuk a nagy igazságokat. Azonban a tendenciát figyelve, eljöhet az is, hogy blogok? Csend. Nincsenek. Mindenki elégedett és neveli a kecskéjét.
