A lelki tesóm élettársa -a „volt”-ot nem tudom hozzátenni- Gyuri. Krízis helyzetben, a balesetünk kapcsán találkoztunk. Magam korabéli ember, de valamiféle rendkívüli és vitathatatlan bölcsességet sugárzik, ezért nekem olyan „apa”-féle. Nála vettem fel ismét a gyerekkoromból ismerős „hallgatlak, igazad van” testtartást, ami apámnál is bevált annak idején. Ha bólogattam, meg hümmögtem, hogy „tényleg”, „nahát”, „igaz” és értelmesen pislogtam, sokkal előbb befejezte az előadását az élet realitásáról, a tényekről, amiket figyelmen kívül hagyok. Tudom, hogy számíthatok rá, ő pedig tudja, hogy soha semmit nem fogadok meg a hallottakból. Gyuri mellett mindenki biztonságban érzi magát. Ötlete van a likviditás helyreállítására, a gyógyulásra, a gyereknevelésre, mindenre. Nála van mindig a „tuti”. Ő valamiféle „van bajod” arckifejezéssel veszi tudomásul az utcai szerepléseimet, az „öngyilkos” akcióimat. Jó előre megjósolta, hogy kinyíratom magam, de sebaj, felvesz majd üzletkötőnek. A szerelme tesója ne haljon éhen azért, mert idealista, önsorsrontó, felelőtlen liba. Amióta kiderült, hogy belül dolgozik a kór, biztos voltam benne, hogy az első túlélője lesz a betegségének. Már csak azért is, hogy lássuk be: az ember, ha fegyelmezett és tudatos, nem pedig eszement és érzelemvezérelt, mint például én, ezt is legyőzi. Gyuri ne hülyéskedj! Ugye ezt a szívmegállást, meg összeomlást csak azért rendezted ma, hogy bebizonyítsd, hogy te bezzeg ezt is meg tudod oldani? Most már órák óta állítólag meghaltál. Nem vagy vicces. Beszéljük meg: ha újra hajlandó vagy élni, én minden okosságod végig hallgatom, és tényleg átgondolom. Kérlek.
