A „zelmútnyócban”:
Volt középréteg, igaz leszakadó, de volt. Az öngyilkosságok és a külföldre futások száma a töredéke a mainak. Volt értelme pályázgatni, mindig volt válasz, legfeljebb „sajnálattal közöljük”. Ha egy vezérrel konfliktus volt, ugrott az ellensajtó. A gyerekeink iskoláit létszámgondok miatt zárták be. Nemigen kellett attól félni, hogy kiderül valakiről a vallása, származása, pártállása. Legfeljebb előnye származott a kisebbségiségéből. Kibukott a hazugság, a korrupció, zengett tőle a sajtó. Már az is megjelent a címlapon, ha egy szoci átment a piroson. Előfordult olyasmi is, hogy a vezető bevallotta, hogy „hazudtunk”.
A „zelmútkettőben”:
Nincs középréteg, lezuhant, lelökték. A leleményesebbje külföldön dolgozik. Öngyilkosságok, éhezés, félelem és kétségbeesés van. Értelmetlen pályázni, már nincs válasz. Ha ma egy vezérrel valakinek konfliktusa van, csendben kinyírják a merészt, persze előtte „lekaraktergyilkolják”, mert ő csakis idegenszívű kommenyista lehet. Az iskolákat ideológiai okokból is megszüntetik. Ha valaki nem csápol talpig narancsban, ne reménykedjen abban, hogy egzisztenciálisan hagyják fejlődni. Ha kiderít egy disznóságot és mégis talál hozzá sajtót, nem lesz visszhangja és következménye, csakis számára. Az pedig, hogy egy vezető nyilvánosan bevallja, hogy hazudott, vagy akár csak tévedett, kizárt.
